A Twitteren futó 20 film kihívás kapcsán jutott eszembe a Jalil Lespert rendezte 2014-es film, az Yves Saint Laurent. Méltatlanul kevéssé ismert moziról van szó: amikor először láttam, véglegesen megváltoztatta a viszonyomat a haute couture-rel, és egyben számomra a tökéletes életrajzi film.

Magát az Yves Saint Laurent márkát kiskamasz korom óta ismerem magazinokból és az internetről, na és persze a parfümériákból a beauty vonalát. Azt tudtam, hogy elismerésre méltó, ugyankkor semmiképp sem éreztem a magaménak. Az volt a benyomásom, hogy csupán el akar térni valamiben a többi luxusmárkától: a Dior kimért eleganciájától, a Chanel már-már túlzott konzervativizmusától (Hol van ez a márka eredeti irányától?) stb., de mindezt nem befogadható módon teszi. Furcsa logóval, sok-sok arannyal, burjánzó mintavilággal.

Aztán megnéztem a filmet, és megértettem, pontosabban átéreztem mindent.

Köszönhetően elsősorban annak, hogy a cselekmény nem csak egy márka megszületésének szigorú rajza. Yves életeinek azon évtizedeit ölei fel, amikor igazán sikeressé vált, amikor a saját nevével fémjelzett márka befutott, ugyanakkor az árnyoldalak, mélyrepülések sem maradnak el. Egy valódi embert ismerünk meg, aki a saját élményeiből, műveltségéből, fájdalmából, környezetéből szerzett inspirációból alkot. Ráadásul mindezt körülöleli egy szerelmi történet, aminek a vonalán keresztül tárul fel mindez.

Az időkezelés is ezt emeli ki, ami egyébként egyszerűségében zseniális. A film drámaian megható pillanataiért ez felel, de értő szemmel nézve észrevehető, hogy a legkisebb apróságok is mesterien vannak kidolgozva és beépítve a nagy egészbe. (Értő szem alatt értem, hogy bár enélkül is nézhető, egészen más mélységet ad a filmnek, ha tudjuk, hogy ki Pierre Bergé, André Courrèges, Jacques de Bascher, Loulou de la Falaise, Betty Catroux és a többi szereplő, vagy például hallottunk már a Mondrian kollekcióról.)

Pierre Niney-től tökéletesebb választást elképzelni sem tudok Yves szerepére. Nemcsak a külső hasonlóság miatt, hanem mert a legkisebb mozdulataival (sőt, sokszor a semmivel is) át tudja adni a belső feszültséget. Félelmet, szorongást, szerelmet, vágyat, máskor frenetikus boldogságot. A lesütött szem, a halk, finom, már-már költői beszéd, máskor agresszív kitörések... mindezek megadják a mozi ívét, és ezek szinte teljes mértékben az ő játékára épülnek.

Pierre Bergé egy-egy mondat erejéig önfényező, viszont Guillaume Gallienne játékára nem lehet panasz. Másokért harcoló, örök támaszt nyújtó örök szerelmes, akinek az óvó szeme mindig ott van a társán.

Erotikus jelenetekből - többek között az ők közös jeleneteikből - pontosan annyi van, amennyi kell. Semmi öncélúság, ugyanakkor ezek által tisztán érzékelhető az, hogy éppen milyen helyen kezelik a szexualitást. Ugyanez a helyzet a cigarettával és más szerekkel: nincsenek a fókuszban, de ott vannak, hogy érezzük a befolyásukat. (Ilyen például Yves kezében a cigaretta: folytonos belső feszültség, szorongás, illetve a nem megfelelő partner mellett, a "süllyedő" korszakban minden egyéb.)


Mindehhez társul a hazafiság vagy nem hazafiság, a távoli otthon és család, a fel-feltörő betegség, az összeomlások, a frenetikus kollekciók. Egy kis ízelítő a divat legmagasabb szintjéből, az ikonikus YSL szmoking létrejötte, az érett, és épp ezért polgárpukkasztó alkotások, na és persze Marokkó. A csodás látványával, színeivel, boldog, bohém mesevilágával.

Ezt a sokrétűséget fogja át a film egy élet vázává és egy szerelem elmúlhatatlanságává.

Bár valójában nem az, a fényképezés és a zenék néhol műészfilmmé teszik: a zeneválasztás pontosan annyira törékeny, mint a lélek, amit illusztrálnak. Az operaária pedig maga az összegzés: zsenialitás, fölemelkedés, kín, süllyedés, dráma, örökkévalóság. Csak azért az egy, a zene által döbbenetessé váló jelentért érdemes volt leforgatni ezt a filmet.


És hogy miért ez számomra a tökéletes életrajzi film? Nem gyaláz, de nem is titkol. Őszinte. Nem tudom, hogy minden egyezik-e benne a valósággal. Nem tudom, hogy pontosan ilyen volt-e Yves Saint Laurent. De azt tudom, hogy ez a mozi jellemrajzot ad. Megmutat a világnak egy sérülékeny, óriási szívű, elvont, magával ragadó, bizonytalan, de közben óriási belső harcokat vívó embert. Aki szerethetővé válik, és akinek az alkotásai így, ezzel a szemszöggel kiegészítve teljesen világossá és lenyűgözővé válnak.

Merész, formabontó vonalak, rengeteg gazdag ékszer, élénk színek szenvedélyes vibrálása, gazdag minták a boldog marokkói álomból.
A film pedig méltó kiegészítése ennek a munkásságnak.

A haute couture nem hasonlítható össze az egyszerű szabás-varrással. Ezeknek az alkotásoknak nem annyi a funkciója, hogy esztétikusak legyenek, és jól mutassanak a viselőjükön. Nem egyszerűsíthetőek funkcióra, messze túlmutatnak azon. Más kategória. Ezeknek a daraboknak történetük van, jelentésük van, érzelmeket váltanak ki. Felkavarnak. Csupán az alapanyag ugyanaz, mint egy hétköznapi ruhánál. Most már számomra ugyanolyan súlyú műalkotások, mint egy festmény, egy szobor, egy zene. Ugyanúgy csodálom őket.

Ezt a szemléletet adta nekem Yves Saint Laurent.