Fontos nekem ez a film, ez a történet. Most tényleg szívből akarok írni. Szeretném átadni azt, amit ez az élmény számomra jelent.
Nyár Észak-Olaszországban, valamikor a '80-as évek derekán. Egy
fiatalember útja önmagától - valaki máson át - önmagáig. Félelemmel,
tagadással, beismeréssel, jutalommal, eggyé válással, a lehetetlenséggel való
szembenézéssel.
... és csak úgy mellékesen, de valójában egyáltalán nem mellékesen: egy lánnyal. (Marzia/Esther Garrel)
Amikor nem csak heteroszexuális kapcsolat merül fel egy történetben, azt szoktam mondani, hogy tekintsünk el a nemektől... vagy bármi egyébtől, nézzünk csak két embert. Itt ne, mert a cselekmény, pontosabban a cselekmény hátterében lévő érzelmek jelentős hányada ebből adódik.
A másik, a vágyaink... önmagunk elfogadásából.
A másik, a vágyaink... önmagunk elfogadásából.
Minden egyes erotikus jelentnek van jelentősége, ennek a néhol finom, néhol zavarba ejtően nyílt tálalása pedig tökéletes. Egyaránt szédítő a dramaturgia, a rendezés és forgatókönyv.
Tiszta, valódi nyár.
Ebbe az egyébként is egészbe pedig a legnagyobb természetességgel ékelődnek be az antik utalások.
A
látványvilág jóval fakóbb, mint amit általában esztétikusnak tartok, de
ennek a fülledt, tikkadt nyárnak az ábrázolására pont ez a haloványság
tökéletes. Érezhetővé válik a felperzselt mező illata, a kiszáradt földdé, az átforrósodott falaké és a jéghideg kőpadlóé.
A nyolcvanas évek félig-meddig vidéki
Olaszországa majdnem pontosan az a világ, amiben az én generációm
idehaza felnőtt. Nyikorgó kapuk, meszeletlen falak, ágas-bogas bokrok és
fák. Gödrös, dimbes-dombos bicikliutak, kopott, leharcolt boltok. Vagy
ahogy szalad a busz a keskeny úton.
Minden egyes zene finoman és odaillően csúszik a képek alá, mind többet - fájdalmat, balsejtelmet, kimondhatatlan vágyakat tükröz.
Minden egyes zene finoman és odaillően csúszik a képek alá, mind többet - fájdalmat, balsejtelmet, kimondhatatlan vágyakat tükröz.
De a hangok
máskor is tervezettek: a zörgő rádió, a becsapódó ajtó, a folyton képbe kerülő karóra és
az idegőrlően ketyegő ébresztőóra - pont a legmeghittebb pillanatokban.
Mind-mind szándékos.
Szeretném Armie Hammer és Timothée Chalamet alakítását az egekig magasztalni, de nem tudom megtenni. Ugyanis olyan teljesítményt nyújtanak mindketten, ami mögött pont a színészi alakítás tűnik el. Csak Olivert és Eliot látom. Eliot és Olivert. És azt a valamit vagy semmit, ami köztük van.
És az apa, az a csodálatos apa (Michael Stuhlbarg)! Mindezek hátterében, és a maga monológjával, aminek minden szava kincs.
Az egészet pedig csak tetézik a záróképek. A film legkoncentráltabb jelenete, a rá illő összes jellemzővel. Tűpontos, megtervezett, fájdalmasan gyönyörű, tiszta, egyszerű, érzelmektől örvénylő.
És nem, még a megszólítás sem marad el. A maga ezer jelentésével.
És nem, még a megszólítás sem marad el. A maga ezer jelentésével.
***
Épp befejeztem a könyvet, és azt kell mondanom, nem, nem jobb a könyv a filmnél. A film sem a könyvnél. Mindkettő más megközelítés, a film esetén az út arányaiban hangsúlyosabb, mint ahová vezet - de maga az út, az út... csodálatos.
"Kellemes tavaszi délután volt. Barangoltam Pesten, valahol a Szabadság tér környékén. Egyszer csak megpillantottam őket. Két embert. Kézenfogva sétáltak.
És abban a kézfogásban benne volt minden.
Egymás akarása, a szerelem, az, hogy nem számít semmi más.
Csodáltam őket.
Ez a valaha volt legmeghatározóbb szerelem-élményem.
Azóta én is pontosan ezt keresem."
Akarom, hogy Ti is szeressétek ezt a filmet.
Hogy Ti is ugyanazt a felemelő szomorúságot érezzétek, amit én - mert ezekért az érzésekért érdemes történeteket megismerni.
Vagy bármit.
0 comments