Három évnyi várakozás után végre láthattam Az Őrült Nők ketrecét. Azon túl, hogy ezt már önmagában is örömként éltem meg, más hozadéka is van: ennyi idő elteltével igen komoly elvárásaim, ha úgy tetszik, előfeltevéseim voltak.

Elvártam, hogy egy jó előadást lássak, hogy jól szórakozzak, de ami a legveszélyesebb: azt is feltételeztem, hogy mi lesz a végkicsengése. Az, hogy minden egyéniség fantasztikus, minden szerelem és szeretet csodás, a felek nemétől függetlenül. Erre vágytam, ezt akartam átélni
Lássuk, ehhez képest milyen élményben volt részem.

Az első jelenetek nem a szégyenlőseknek valók... vagy talán mégis? Arra építenek, amit a közönség egy mulatótól várna. És ez így van jól, mert ezzel az alappal lesz tökéletes a hatás. Már-már frivol képek tömkelege, de az előadás egészét tekintve minél inkább erőteljesek ezek a jelenetek, annál jobban kidomborodik a mondanivaló. Az a megoldás pedig egyenesen káprázatos, hogy az ezer színt bemutató Madárkák a közönség soraiból sétálnak fel a színpadra - mi is lehetnénk ők, bármelyikünk lehetne. Sőt, talán ők valójában mi vagyunk.

Az áttörést Georges, a mulató tulajdonosa (Hevér Gábor) és Jean-Michel (Fehér Balázs Benő) találkozása jelenti. Amikor már elkönyvelhető lenne, hogy ez a világ valóban egydimenziós, netalántán maga a fertő, és azt hisszük, hogy egy aljas megcsalásnak leszünk a szemtanúi, kiderül, hogy nincs másról szó, csakis a tiszta (ebben az esetben apa-fiú) szeretetről. És innentől kezdve minden átértékelődik.

Albbin és Geoges szerelme olyan, mint amilyenre mindenki vágyik - én legalábbis biztosan -, még akkor is, ha az előadás elején problémáik vannak. 

Stohl András munkájára nincsenek megfelelő jelzők. Fantasztikus, csodálatos, lenyűgöző... ez mind kevés. Látni kell, ahogy minden porcikájában ezerarcú dívává válik a szó legnemesebb értelmében.
Okos, eszes, rafinált, elbűvölő, de közben hétköznapi, önfeláldozó és aranyszívű, a kiszólásai pedig felejthetetlenül őszinték. Színész minden pillanatban.

Hevér Gábor alakítása a közös jeleneteikben alá van rendelve Albbinnak: ő az, akitől még jobban ragyoghat a társa, de amikor egyedül van a színpadon, önállóan is meg-megvillan. Showmesterként a darab egészét szolgálja, a vicceivel az előítéletekre épít, majd egy-egy beágyazott valós történettel elgondolkodtatja a nevetőket, hogy vajon min is nevettek.

Ki kell még emelnem Fehér Tibor Jacobe-ját, majdnem egysíkúvá válik a karaktere, de csak majdnem: a színpadra és sikerre vágyásának kiemelésével új mélységet ad a fiatal, bohókás fiúnak. 

A Mihályfi Balázs által alakított Aristide Bouteille minden mozdulatával és véleménynyilvánításával felháborítja az összes jó érzésű, humánus befogadót, viszont éppen ez mutatja, hogy milyen fantasztikus munkát végez. A csőlátás, a görcsös visszafojtottság, a végtelen önérdek és mindazon problémák koncentráltan jelennek meg a politikus ábrázolásában, amelyek a valóságban is az alapjai egymás el nem fogadásának.

Az előadás gyönyörű ívet jár be, és a legszebb mindebben az, hogy az ív a néző szívében és tudatában keletkezik. A végbemenő szemléletváltás legfontosabb eszköze az a szimbólumrendszer, amely először az előítéleteket erősíti, majd a fordulópontot követően fokozatosan bontja le azt. A rendezés precíz, kifinomult, tökéletes.

Nem hagyhatom ki a szimbólumrendszert szolgáló jelmezeket, a csodás sminkeket (nagyon jó volt Suzy nevét olvasni a színlapon a sminkesek között) és a koreográfiát, az pedig, hogy a nyíregyházi előadások alkalmából néhány helyi vonatkozású mondattal is kibővítették a szöveget, a közönség iránti maximális elköteleződést és alázatot mutatja.

A komplex jelképrendszerből kiemelkedik a második felvonásban Albin és Georges lakásába kerülő feszület. Először idegennek tűnik és a komikum eszköze, azonban fokozatosan a lezáráshoz haladva egyre inkább az az érzése a befogadónak, hogy nagyon is jó helyen van ott. Az értékek, amelyeket messzemenően szembenállónak tartunk, valójában megegyeznek.

Ez az egyetlen momentum remekül szimbolizálja az egész előadást: az első benyomás és az előítéletek teljesen mást sugallnak, mint ami a valóság.

Voltak előfeltevéseim Az Őrült Nők Ketrece mondanivalójáról. Nem tévedtem, mind beigazolódott, ugyanakkor az is, hogy sokkal több rétege van. Minden előítélet vagy elő nem ítélet, szeretet, szerelem mögött egy ember van a maga gazdag, összetett világ- és érzelemrendszerével, és mindannyiunknak egy célunk van: boldognak lenni. Úgy, ahogy tudunk.

A fotók forrásai:

atriumfilmszinhaz.hu

kulturbrigad.hu