Amióta megismertem az A-England lakkokat, két színre vágytam nagyon, már-már mániákusan: a Tess D'Urbervilles-re és a Jane Eyre-re. Az előbbit volt szerencsém a Nailland jóvoltából tesztelni, és azonnal be is lopta magát a szívembe olyan mélyen, hogy azóta sem tudom kirángatni onnan. Idővel aztán egyre biztosabb lettem benne, hogy a barátnőjére is le fogok csapni, azonban mikor megláttam az Árkádban, elment a kedvem tőle. Ugyanis a Gothic Beauties kollekció sötét darabjai a Tess kivételével teljesen egyformának (szimpla feketének) tűntek a pulton. A sötétzöld szépség szabályosan kiragyogott a többi közül, pedig az sem éppen az élénkségéről híres. Ekkor még sikerült a józan eszembe hallgatni, később viszont már nem. Kellett a Jane Eyre, bármilyen is.

Hosszasan harcolt a szívem és az eszem, végül az előbbi győzött és megrendeltem. Mikor kibontottam a csomagot, épp szikrázó napsütés volt, így nagyon boldog voltam, mert megfelelő fényviszonyok között nem csak egy egyszerű fekete az üvegében, hanem pontosan olyan csoda, mint a fenti képen.

Az üvegről sokat már nem akarok írni, egyszerű, elegáns, tökéletes. :)


Mintha egy fekete lakkba zártak volna egy keveset egy aranyos fényű, lilába hajló bordóból. Vagy mintha néhány cseppet kevertek volna egy sötét színbe a Mac Mean & Green-jéből.

Olyan mély búbánat, fájdalom és erő van ebben a színben, ami előtt csak meghajolni tudok. Az üvegében, napfényben legalábbis. Mert körmön sajnos nem ilyen.




Próbáltam kevesebb és több, melegebb és hidegebb fényben megfigyelni (na meg fotózni), de semmi. Sehogyan sem akart előjönni az a varázslat, amit az üvegben láttam. A körmömön csak egy kissé fakó fekete.

A minőségére viszont nincs panaszom, már egy rétegben is majdnem elegendő a fedése, az állaga tökéletes, egész gyorsan szárad és nagyon-nagyon könnyű lemosni.


Kipróbáltam a körömlakklemosós módszert (miután megszáradt a lakk, óvatosan átmentem rajta egy lemosóval felitatott vattakoronggal, és csak ezután következett a fedőlakk), de sajnos hiába reménykedtem, ez sem segített. Az utolsó képen már a művelet után láthatjátok, szerintem semmit sem változtatott a színén.

Úgy gondolom, hogy a Jane Eyre csillámos lakknak nem elég csillámos, majdnem-fekete-de-mégsem lakknak szintén kevés, feketének meg nem elég fekete. Ennek ellenére én mégis szeretem. Nem tudok semmilyen logikus érvet felhozni mellette, de szeretem. A legjobb bizonyíték erre az, hogy mióta megvan, nem egyszer és nem kétszer nyúltam utána. Ugyanakkor haragszom is rá, amiért felkenve már nem olyan csodás, mint megfelelő fényviszonyok között az üvegében, de mégis szívesen viselem. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem azért esik jól a körmömön látni, mert olyan csodás, hanem mert ez a Jane Eyre, és másfél éven keresztül vágytam rá. Nekem úgy látszik, ennyi is elég ahhoz, hogy megkedveljek egy lakkot, mert többre sajnos még szerintem sem képes.


Aki úgy sóvárog utána, mint ahogy én tettem, azt meg sem próbálom lebeszélni róla, mert magamból kiindulva tudom, hogy úgysem fog sikerülni, de aki csak gondolkodik rajta, annak azt mondom, ha mindenképp ebből a kollekcióból akar választani, inkább a Tess D'Urbervilles-t próbálja ki. Az a Jane Eyre-rel szemben az eszem szerint is egy jó, különleges darab.